Beletörődni majd megszeretni

A legutóbbi bejegyzésem óta megváltoztam. Nem teljesen, de már ez is betudható egy amolyan száznyolcvan-fokos fordulatnak. Azt hiszem, március tájékán beletörődtem abba, hogy eddig nem a saját csatáimhoz készültem fel. Olyannak hittem magam, amilyennek hinni akartam és mostanra fogtam fel, hogy ki is vagyok én, legalábbis ki lehet majd belőlem. Élvezem az ismerkedést az új felismeréssel. Amióta új személyként tekintek magamra, azt hiszem szeretettel nézek a tükörképemre és ez jó nekem. Boldognak érzem magam, amiben a környezetem is hatalmas szerepet tudhat a magáénak. Tavasz, tavasz... Mit tettél velem? :)

Egy rövid részlet

"2013. február 21. Csütörtök

Ahelyett, hogy készülnék a holnapi töri témazáróra itt vagyok és inkább merengek. Úgy érzem, hiába szeretek, engem sohasem fognak úgy és annyira szeretni. Pedig azt hiszem megérdemelném, mert mindenki megérdemli, kivétel nélkül. De hogyan is várhatom el másoktól, hogy így érezzenek, amikor tulajdonképpen én is megvetem magam? Lehetnék sokkal jobb... Szebb, okosabb, barátságosabb és megértőbb. Szeretnék sírni, nem is tudom miért, talán mindenért. Mindenért, ami vagyok és ami nem vagyok és soha nem is lehetek."

Első és utolsó részlet a naplómból

Mit mondhatnék?

Mit mondhatnék? Elrontottam. Már akkor, amikor arra gondoltam, hogy belekezdek. Ez nem egy játék, hogyha elrontod, akkor rákattintasz az "újra" gombra és máris tiszta lappal kezdheted. Nem. A való életben, ha valakit megbántasz, akkor azt örökre megjegyzi. Olyan nincs, hogy elfelejti. Mondani és próbálkozni lehet, de ilyen nem létezik.

Bántottak már meg. Ki nem mondott vagy éppen kimondott szavakkal. Tettel, vagy bármi mással. Utólag is fáj belegondolni, de nem tudok ellene mit tenni. Ahogyan megbántok embereket, úgy bántanak engem is mások.

Úgy érzem nem kellek senkinek. Tárt karokkal rohannék valakihez, akit TÉNYLEG érdekelek, és őszintén beszélhetek vele, de jelenleg nem találok ilyet. Vagy, akiről tudom, hogy meghallgatna, fényévtávolságra van tőlem. Legjobb barátnőm, mégis azt hiszem nyár óta nem beszéltem vele. Mégis ezt a helyet fent tartom neki. Hiányzik. Ő is és más is, akire most nem szeretnék gondolni, mert fáj. Egyre nagyobb szorítást érzek a mellkasomban, a levegővétellel is kezd már problémám lenni. Este, amikor lefekszem aludni, könnyebb lesz. Sírhatok majd úgy, hogy senki se lássa a könnyeimet...

"Úgy ért, mint egy nem várt vizsga, amire nem készültem. Mit mondhatnék? Mert azt hiszem, szeretlek, te pedig játékszernek látsz? Mert nem érinthetlek meg, mert félek kimutatni az érzéseimet, hátha rám ripakodsz, elzavarsz, vagy még rosszabb... Mit mondhatnék?" - A szürke ötven árnyalata

Az én telem

Hideg van. Fúj a szél és néha - néha az arcomba fújja a nem is olyan régen leesett hó illatát. Eddig nem rajongtam ezért az évszakért, de hirtelen minden hibájával együtt megszerettem. Vagyis már nem hiszek abban, hogy lenne bármilyen hiányossága vagy negatívuma lenne ennek a csodának. A hó látványa és az érzés, hogy ekkora varázslatot nézhetek kárpótol a szörnyű hidegért, amit nap, mint nap át kell élni.

Ezzel együtt pedig pár nap múlva itt van az év legszebb és leghangulatosabb ünnepe, a karácsony, amit már akkor hiányolok, amikor még el se pakoltuk a karácsonyi díszeket. A mézes, narancsos illat, ami a konyhából jövet elárasztja az egész lakást... Ahogyan villognak a fények és a tudat, hogy végre együtt van a család, még ha csak kevés ideig is. Ilyenkor mindent rosszat elfelejtünk vagy elnézünk a másiknak, azt, hogy én kész duli-fuli vagyok abban az esetben, ha nem alszok eleget, a testvéreim pedig türelmetlenek, izgatottak és ezért szétszórtak.

És már csak tíz nap és újra átélhetem. :)

Talán hiszek

Az a helyzet, hogy keresem az emberekben a jót. Kénytelen vagyok kutatni bennük a jóságot, mert úgy érzem, hogy egyre kevésbé hiszek bennük. Bennünk. Talán emiatt költözik a szívembe egy kicsi kétely is, amikor Rád gondolok. Megkérdőjelezem a létezésed, pedig tulajdonképpen, ha nem is testileg, de spirituálisan itt vagy a körülöttem. Az esetleges társaságod megnyugtat, új erőt ad. 

Szeretnék hinni Benned, de ha amolyan "komoly-vagyok-mert-már-elmúltam-tizenhét" énemmel nézek magamra ez nem megy, pedig neki lenne a legnagyobb szüksége Rád. Mert szüksége van arra, hogy higgyen valamiben vagy valakiben. Kérlek, add meg ezt neki, én csak ennyit kérek Tőled idén. Jövőre is itt, ebben az időpontban, kérni fogok valamit. Cserébe jó leszek és hinni fogok. Még egy darabig. Szeretlek, Télapó. 

U.i.: Köszönöm, hogy elhoztad a havat idén és azt is, hogy csak tizenhét éven át kellett várnom arra, hogy megszeressem ezt a Csodát. :)

Tombolni vágyom

Néha csak bevillannak képkockák a múltkori péntekről. Amikor körülbelül hatvan emberrel ordítottam, sikítoztam, énekeltem és néztem, hogyan múlnak a percek, az órák pillanatok alatt. Egyszerűen csak újra átakarom élni, indokolatlanul. Tombolni szeretnék, gátlások nélkül. Fáradtnak érzem magam, de ha úgy lenne ez másodpercek alatt elmúlna, hogy valami jobb, könnyedebb dolog vegye át a helyét. Nem tanulni akarok, hanem egyszerűen csupán semmivel sem törődni. Zenére ringatózni önfeledten, és nézni, ahogy az emberek megnyugodnak. Olyan nagy kérés ez?

Elhallgatják előlem

Én már tudom, amit nem mondanak el. Tőlük tudom, de ők még sem sejtik, hogy már tisztában vagyok a dolgokkal. Azt nem értem, miért nem szóltak nekem? Miért hagyták, hogy álmodozzam, egy kitalált, szebb és jobb világba csöppenve? Fel kellett volna rázniuk, hiszen egyre többet álmodom és sosem lesz elég. Eltűnt minden, amiről az utóbbi időben képzelődtem, hogy végre jobb lesz...

Valójában semminek sem változott meg a sorsa, csupán pár napra megfeledkeztem a rossz dolgokról. Tegnap este hallottam egy beszélgetés foszlányát. Bár ne hallottam volna! Rettentően, rémesen érzem magam. Az egész fel fog emészteni, úgy érzem.

Olyan személyt, barátot, családtagot vesztettem el, akit még meg sem kaptam, pedig már rengeteg mindent elterveztem, hogy milyen jó és kedves leszek hozzá. Szeretni szerettem volna, sőt, talán úgy sikerült a legjobban megszeretnem, hogy még nem is ismertem. Be sem mutatkoztam neki és máris, ő lett a legfontosabb kicsiny életében. Talán ő is marad. Köszönöm Neked, drága sors, hogy megtapasztalhattam ezt a pofont. Újabb kihívások elé állítottál, mert azt hiszed elég erős vagyok. Csak kérdés, mennyi idő, mire ezt is feldolgozom. Anélkül, hogy tudnák az emberek, hogy értesültem a Szeretett személy elvesztéséről...