Az én telem

Hideg van. Fúj a szél és néha - néha az arcomba fújja a nem is olyan régen leesett hó illatát. Eddig nem rajongtam ezért az évszakért, de hirtelen minden hibájával együtt megszerettem. Vagyis már nem hiszek abban, hogy lenne bármilyen hiányossága vagy negatívuma lenne ennek a csodának. A hó látványa és az érzés, hogy ekkora varázslatot nézhetek kárpótol a szörnyű hidegért, amit nap, mint nap át kell élni.

Ezzel együtt pedig pár nap múlva itt van az év legszebb és leghangulatosabb ünnepe, a karácsony, amit már akkor hiányolok, amikor még el se pakoltuk a karácsonyi díszeket. A mézes, narancsos illat, ami a konyhából jövet elárasztja az egész lakást... Ahogyan villognak a fények és a tudat, hogy végre együtt van a család, még ha csak kevés ideig is. Ilyenkor mindent rosszat elfelejtünk vagy elnézünk a másiknak, azt, hogy én kész duli-fuli vagyok abban az esetben, ha nem alszok eleget, a testvéreim pedig türelmetlenek, izgatottak és ezért szétszórtak.

És már csak tíz nap és újra átélhetem. :)

Talán hiszek

Az a helyzet, hogy keresem az emberekben a jót. Kénytelen vagyok kutatni bennük a jóságot, mert úgy érzem, hogy egyre kevésbé hiszek bennük. Bennünk. Talán emiatt költözik a szívembe egy kicsi kétely is, amikor Rád gondolok. Megkérdőjelezem a létezésed, pedig tulajdonképpen, ha nem is testileg, de spirituálisan itt vagy a körülöttem. Az esetleges társaságod megnyugtat, új erőt ad. 

Szeretnék hinni Benned, de ha amolyan "komoly-vagyok-mert-már-elmúltam-tizenhét" énemmel nézek magamra ez nem megy, pedig neki lenne a legnagyobb szüksége Rád. Mert szüksége van arra, hogy higgyen valamiben vagy valakiben. Kérlek, add meg ezt neki, én csak ennyit kérek Tőled idén. Jövőre is itt, ebben az időpontban, kérni fogok valamit. Cserébe jó leszek és hinni fogok. Még egy darabig. Szeretlek, Télapó. 

U.i.: Köszönöm, hogy elhoztad a havat idén és azt is, hogy csak tizenhét éven át kellett várnom arra, hogy megszeressem ezt a Csodát. :)