Tombolni vágyom

Néha csak bevillannak képkockák a múltkori péntekről. Amikor körülbelül hatvan emberrel ordítottam, sikítoztam, énekeltem és néztem, hogyan múlnak a percek, az órák pillanatok alatt. Egyszerűen csak újra átakarom élni, indokolatlanul. Tombolni szeretnék, gátlások nélkül. Fáradtnak érzem magam, de ha úgy lenne ez másodpercek alatt elmúlna, hogy valami jobb, könnyedebb dolog vegye át a helyét. Nem tanulni akarok, hanem egyszerűen csupán semmivel sem törődni. Zenére ringatózni önfeledten, és nézni, ahogy az emberek megnyugodnak. Olyan nagy kérés ez?

Elhallgatják előlem

Én már tudom, amit nem mondanak el. Tőlük tudom, de ők még sem sejtik, hogy már tisztában vagyok a dolgokkal. Azt nem értem, miért nem szóltak nekem? Miért hagyták, hogy álmodozzam, egy kitalált, szebb és jobb világba csöppenve? Fel kellett volna rázniuk, hiszen egyre többet álmodom és sosem lesz elég. Eltűnt minden, amiről az utóbbi időben képzelődtem, hogy végre jobb lesz...

Valójában semminek sem változott meg a sorsa, csupán pár napra megfeledkeztem a rossz dolgokról. Tegnap este hallottam egy beszélgetés foszlányát. Bár ne hallottam volna! Rettentően, rémesen érzem magam. Az egész fel fog emészteni, úgy érzem.

Olyan személyt, barátot, családtagot vesztettem el, akit még meg sem kaptam, pedig már rengeteg mindent elterveztem, hogy milyen jó és kedves leszek hozzá. Szeretni szerettem volna, sőt, talán úgy sikerült a legjobban megszeretnem, hogy még nem is ismertem. Be sem mutatkoztam neki és máris, ő lett a legfontosabb kicsiny életében. Talán ő is marad. Köszönöm Neked, drága sors, hogy megtapasztalhattam ezt a pofont. Újabb kihívások elé állítottál, mert azt hiszed elég erős vagyok. Csak kérdés, mennyi idő, mire ezt is feldolgozom. Anélkül, hogy tudnák az emberek, hogy értesültem a Szeretett személy elvesztéséről...

Arcjáték

Egyenesen rám néz. Barna szeme hirtelen nevetni kezd és ettől megtelik élettel. Földöntúli boldogság járja át az egész testét, mintha csoda történt volna, pedig nem. Boldog. Kérdőn néz rám, hogy miért nem örülök vele együtt a semminek. Végül beszállok a játékba. Grimaszol. Kidugja a nyelvét, kacsint. Ismétli, egészen addig, ameddig nevetni nem kezdek. Megmozgatja az orrát, a tekintetem követi mozgását. Először látom szépnek, ahogyan boldognak is. Felvonja a szemöldökét és ettől viccesen ráncos lesz a homloka. Hirtelen átvág nemtörődömbe a stílusa, de látom rajta, hogy szíve szerint tovább nevetne. Várakozóan rám néz, kezével támasztja az arcát és vár. Rám, hogy én is csináljam rendesen ezt a kacagtató arcjátékot, ne csak ő. Hát, jól van. Rendben. Beszállok én is, de gondoltam előbb megírom nektek mit is csinálok.

Mert éppen a tükör előtt ülök és nézem a tükörképem. Igen, a lány, akit először látok önfeledten nevetni: én vagyok. :)

Esti nyugalom

Halkan szól a tévében Spongyabob egyik kalandja a sok közül, áthallatszódik az én térfelemre a húgom egyenletes lélegzet vétele. Alszik. Olyan békésen, olyan nyugodtan, hogy nehéz lenne bárkinek is megállapítania így, hogy hiperaktív.

Az egyik macskám az ölembe kuporodott pár órával ezelőtt, azóta elszenderedett. Néha végig simítok a hátán, a hasán, a mancsán, hogy tudja, még mindig itt vagyok. Amint megérzi a jelenlétem, gondtalanul halk horkolásba kezd és megrázkódik. Békésen álmodik.

Mindenki alszik már, csak én nem. Olvasok, gépezek és zenét hallgatok. A zene ütemére szövöm álmaimat, melyik ép milyen tempót igényel. Este kezdek csak igazán élni, amikor már minden békés. Talán éppen ekkor kezd el hatni a koffein, ami egyszer a vesztemet fogja okozni (koffein túladagolás, hát nem jól hangzik?), de mindegy. Nem keresem a miérteket. Egyszerűen élvezni kell a nyugalmat, a halk zajokat és az esetleges csendet...

A sokadik jövőm

Egyszerűen csak fekszem az ágyban és azon kattog az agyam: hogyan tovább? Ez az átkozott kérdés mindig ott van valahol, mélyen az agyamban majd kúszik és mászik, végül csak arra leszek figyelmes, hogy már át is járta az egész testemet. Tervezem a jövőmet, de a többiekkel nem lassan, csipegetek egyet - egyet a víziókból, hanem markolok, török, zúzok. Mániákusan ragaszkodom ahhoz a látomásomhoz, hogy sikeres, szép és elismert leszek. Többek között. Mert ezzel a gondolkodással talán sikerül túlélnem a jelent.

A jövőben keresem a vígaszt, mert a jelent nem veszem észre. Tudom, hogy vannak, akik szeretnek. Sejtem, sőt érzem, hogy akad olyan is, aki szépnek tart, de nem vagyok hajlandó észrevenni. De térjünk a lényegre, hogy ezúttal milyen jövőt is álmodtam meg magamnak.

Valahol Svédországban élek, egy panelházban. Naponta többször leviszem sétálni a francia bulldog kutyámat, akit Archibald-nak hívnak (a Gossip Girl-ben a kedvenc karakterem - Nate Archibald - után kapra ezt a nevet). Boldog és kiegyensúlyozott vagyok, pedig alig múltam harminc. Folyékonyan beszélem az angolt, a svédet (hiszen két évvel a diplomám megszerzése után, kiköltöztem) és még egy picike tudás megmaradt a francia órákból is, a gimnázium idejéből. Rendező vagyok, rendszeresen utazgatok, hiszen a munkámnak élek...

Csak ennyit írnék le, hiszen már ebből is látszódik, hogy mennyi részletet találtam ki. És ez, bármennyire is meglepő, boldoggá tesz.