Néha csak bevillannak képkockák a múltkori péntekről. Amikor körülbelül hatvan emberrel ordítottam, sikítoztam, énekeltem és néztem, hogyan múlnak a percek, az órák pillanatok alatt. Egyszerűen csak újra átakarom élni, indokolatlanul. Tombolni szeretnék, gátlások nélkül. Fáradtnak érzem magam, de ha úgy lenne ez másodpercek alatt elmúlna, hogy valami jobb, könnyedebb dolog vegye át a helyét. Nem tanulni akarok, hanem egyszerűen csupán semmivel sem törődni. Zenére ringatózni önfeledten, és nézni, ahogy az emberek megnyugodnak. Olyan nagy kérés ez?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése