Egyszerűen csak fekszem az ágyban és azon kattog az agyam: hogyan tovább? Ez az átkozott kérdés mindig ott van valahol, mélyen az agyamban majd kúszik és mászik, végül csak arra leszek figyelmes, hogy már át is járta az egész testemet. Tervezem a jövőmet, de a többiekkel nem lassan, csipegetek egyet - egyet a víziókból, hanem markolok, török, zúzok. Mániákusan ragaszkodom ahhoz a látomásomhoz, hogy sikeres, szép és elismert leszek. Többek között. Mert ezzel a gondolkodással talán sikerül túlélnem a jelent.
A jövőben keresem a vígaszt, mert a jelent nem veszem észre. Tudom, hogy vannak, akik szeretnek. Sejtem, sőt érzem, hogy akad olyan is, aki szépnek tart, de nem vagyok hajlandó észrevenni. De térjünk a lényegre, hogy ezúttal milyen jövőt is álmodtam meg magamnak.
Valahol Svédországban élek, egy panelházban. Naponta többször leviszem sétálni a francia bulldog kutyámat, akit Archibald-nak hívnak (a Gossip Girl-ben a kedvenc karakterem - Nate Archibald - után kapra ezt a nevet). Boldog és kiegyensúlyozott vagyok, pedig alig múltam harminc. Folyékonyan beszélem az angolt, a svédet (hiszen két évvel a diplomám megszerzése után, kiköltöztem) és még egy picike tudás megmaradt a francia órákból is, a gimnázium idejéből. Rendező vagyok, rendszeresen utazgatok, hiszen a munkámnak élek...
Csak ennyit írnék le, hiszen már ebből is látszódik, hogy mennyi részletet találtam ki. És ez, bármennyire is meglepő, boldoggá tesz.
Szia! Jó lett a blog, csak így tovább. :))
VálaszTörlésKöszönöm. Gondoltam ideje beújítani és tényleg az írásra, az érzelmeimre összpontosítani. :D
Törlés